Prológus

Sziasztok! Úgy gondoltam felteszem a Prológust, hátha valaki kedvet kap az olvasásához. Ehhez a részhez ajánlanám ezt a zenét:

Avicii vs Nicky Romero - I Could Be The One

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Prológus

„Van egy személyes történeted, amit be kell teljesítened, és kész. Nem számít, hogy a többiek támogatnak, bírálnak, átnéznek rajtad vagy elviselnek: azért csinálod, amit csinálsz, mert ez a sorsod ezen a földön, ez minden örömöd forrása.

Paulo Coelho”

Nikita

Nikita Cloey Hope-ként láttam meg a napvilágot, s a gyermekkorom is boldogságban telt. Igaz, nem voltunk gazdag család, de így is megvolt mindenünk. Édesanyám egy francia költő volt, aki leginkább a Sorsról és a szerelemről írt. Édesapám viszont törzsgyökeres amerikai, ráadásul pszichológus. Volt egy testvérem is, Ethan, de ő volt a feketebárány a családban. Ethan mindig is a zenét tartotta a legfontosabbnak az életben – meg kell vallani, nagyon értett hozzá – és ez is lett a végzete.

A bátyám volt az egyetlen olyan ember, akivel bármit megoszthattam. Ő arról is tudott, hogy néha már unom a cégnél az életet – el akartam menni. De aztán Ethan elment és egyedül maradtam.

A telefonhívásra még emlékszem. Emlékszem, hogy abban a pillanatban megszűnt forogni a világ – minden csak állt, én pedig vártam. De hiába vártam, hogy Ethan beleszóljon a telefonba, hogy csak megszívattak…

És akkor otthagytam a munkám – csak úgy, minden előzetes bejelentés nélkül. És bár már évek óta ott dolgoztam, s a munkám kiváló volt, nem reménykedtem abban, hogy ugyanabba a posztba visszavesznek – ha visszamegyek.

„Nincs olyan ember, aki ne tudná megtalálni a Másik Felét. Életünk valamely pillanatában mindannyian keresztezzük a Másik Felünk útját, és felismerjük őt.

Paulo Coelho”

Edan

Nem emlékszem, hogy mit mondott édesanyám, amikor megszülettem. De édesapám elmondta – elmondta a halála előtt. Az anyám azt mondta, hogy nagyon sajnálja… Sokáig nem értettem, mit sajnál. Aztán kezdtem sejteni – nem fiút akart. Mikor erre rákérdeztem mindig azt mondta:

-        Edan Megor, meg ne halljam még egyszer, hogy azt merészeled rólam feltételezni, hogy nem szeretlek. Mert szeretlek, fiam!

Harmincegy éves koromra még mindig nem találtam meg az Igazit. Míg élt, édesapám, sokszor mondta, hogy olyan vagyok, mint egy rózsaszín felhőket kergető kislány. Gazdag család voltunk, s bár magánéletem nem volt egyszerű, azért még nem dőlt össze a világ.

Nem szórtam a pénzt, de a közeli bár csábításának sokszor nem tudtam ellenállni. És olyankor egy-egy lány megtetszett, de kezdett úgy tűnni, hogy Viara lesz az Igazi. Eltöltöttünk együtt heteket, amik boldogan teltek, aztán valami megváltozott…